Nyugodt szívvel mondhatom, hogy kívánni sem tudnék magamnak szebb időtöltést, mint a tanítás

Beszélgetés Bélavári Annával tehetségről, hivatásról, a hatni tudásról (Mentor Oktatási, Egészség- és Életmód Magazin, V. évfolyam 6-7. szám, 2003)

Táncművész, koreográfus, pedagógus. Az idei Pro Cultura Urbis díjazottja. Bélavári Anna – vagy ahogy őt mindenki ismeri, Bélavári Panni – azok közül való, akiknek tehetségét már kisgyermek korukban felismeri a hozzáértő szem. Nyughatatlan, izzó akaratú kis táncos palánta volt, azon ritka kivételek egyike, aki már négyévesen tudta, hogy táncosnő lesz. Talán ez a bizonyosság segítette át élete legnagyobb nehézségein is.

Ahogy az interjúhoz készülődünk, megakad a szemem a polcokon sorakozó premier-ajándékokon, majd a Mester képmásán - s bár még nem ismerem a történetüket, a sok-sok tánccal eltöltött év hangulata betölti a szobát. Az a hallatlan energia és odaadás, az a belső tűz pedig, amely végigkísérte a pályán, egész beszélgetésünk alatt érezhető. Közvetlen, határozott, sodró egyéniség.

Hol és hogyan fedezték fel?

– Elsőként édesanyám látta meg bennem az isteni szikrát, ő vitt el Nádasi Ferenc híres balettiskolájába, ahol rögtön felvettek; egy év után azonban anyagi problémák miatt abba kellett hagynom a tanulást. Amikor a tanár úr megtudta, hogy miért hiányoztam a balettórákról, ingyen vállalta a tanításomat. A következő évben már az Operaház gyermekkarában szerepeltem.

Milyen volt hétévesen belecsöppenni ebbe a világba?

– A balettoktatásnak akkoriban még nem voltak hagyományai, ezért nekem mondhatni, az Operaház volt a játszóterem, ahol szabadon "garázdálkodhattam". Izgága gyerek voltam, minden érdekelt, ami a tánccal, zenével kapcsolatos, az Operaházban pedig akadt elég látnivaló. Alig lehetett elvonszolni a színpad közeléből: ha épp nem léptem fel, a nagyok játékát lestem. Elbűvöltek a művészi mozdulatok. Itt tanultam meg, hogy mit jelent a zenei műveltség, a színpadi mozgás, a csapatmunka, s később itt ébredt fel bennem a koreográfus is. Felejthetetlen időszak volt.

Mi következett ezután?

– 1950-ben Lőrinc György megalapította a Balettintézetet, ahol az én korosztályom volt az első évfolyam. Reggel 8-tól este fél 6-ig keményen dolgoztunk, kilenc éven át. Nehéz időszak volt, de nem bánom egy percét sem, hiszen azt tanultam, amit mindig is akartam, egyebek között zeneelméletet, szolfézst, néptáncot. Merényi Zsuzsa, Lőrinc felesége az orosz iskola mifelénk újdonságnak számító hagyományaival ismertetett meg bennünket. Tőle a klasszikus balett alapjait tanultam. 

Elhivatottság ide vagy oda, a balettintézeti évek igencsak megterhelőek egy gyermek számára. Mit szólt ehhez a családja?

– Édesanyám, akit rajongásig szerettem, egyedül nevelt fel. Erős asszony volt, aki ugyanúgy hitt az álmomban, ahogyan én. Szerető gondoskodásán kívül mindig éreztem a belém vetett hitet és bizalmat; egész lénye azt sugallta, hogy ha valakinek van egy célja, amellett tűzön-vizen át ki kell tartania. Remekül tudott pofozgatni az úton: máig emlékszem azokra a parázs vitákra, amelyek egy-egy előadás után hazafelé menet zajlottak közöttünk – hogy a belépőm nem volt elég hatásos, hogy a karom nem tartottam elég szépen... Én persze ragaszkodtam az igazamhoz, de közben megtanultam tudatosan irányítani a mozdulataimat. Rájöttem arra, hogy ha az ember nem csupán a technikai tudását vagy az egyéniségét akarja csillogtatni, akkor mindenekelőtt meg kell ismernie önmagát, az ösztöneit össze kell hangolnia a testével. Megtanultam, hogy a mozdulat a táncos agyában kezdődik és minden egyes lépésével a mondanivalót, az összhatást kell, hogy erősítse.

Melyik volt a legemlékezetesebb szerepe?

– Talán a Diótörő Marikája. Tizenegy éves voltam, betéve tudtam a szerepet, ám mégis egy másik kis társam, "Manci művésznő" kapta a nagy lehetőséget, én pedig a hatodik egér szerepét, valahol a hátsó sorban. Nagyon nehéz volt megemészteni; égetett belülről, de tudtam, hogy hozzá kell szoknom. Amikor aztán az egyik próbán kiderült, hogy a főszereplő mégsem alkalmas a feladatra, engem szólítottak. Soká, nagyon soká tartott mire felálltam, de aztán úgy táncoltam el Marika szerepét, hogy amikor végül felnéztem, az időközben körénk gyűlt nagy öregek szeméből patakzott a könny. Aztán elkezdtek kiabálni velem: "Te kölyök, hogy tudsz így táncolni?! Hogy vagy képes erre?" Azt hiszem vannak szerepek, amelyek egész egyszerűen beivódnak az emberbe.

1959-ben végzett a Balettintézetben, de nem akarták kiadni a diplomáját. Mi volt az oka?

– Akkoriban minden végzős növendéknek vidékre kellett szerződnie, hogy "művészi élete kiteljesedjék". Édesanyám azonban halálos beteg volt, én pedig nem voltam hajlandó elhagyni Budapestet. A szerencse mégiscsak mellém szegődött: drága tanáromnak, Hidas Hédinek köszönhetően az Operettszínházban kaptam munkát. "Tudod, azt a tudást, ami itt, meg itt van - ekkor a szívére, majd a lábára mutatott - úgysem veheti el tőlem senki."
Ezt pedig az igazgató úr is beláthatta, mert amikor elindultam az ajtó felé, utánam kiáltott: "Bélavári! Itt hagyta a diplomáját!"

Megkapó történet. Szóval az első éveket az Operettszínháznál töltötte...

– Igen, és sok szép emlékem fűződik ehhez az időszakhoz. Olyan nagyszerű művészekkel dolgozhattam együtt, mint a két Latabár, Feleki Kamill, Honthy Hanna, és a később jó baráttá vált Rátonyi Róbert. Óriási sikerek mentek ott akkoriban, és amikor a Kiss Me Kate-ben egy kisebb prózai szerepet is kaptam, felmerült a gondolat, hogy jelentkezzem a Színművészeti Főiskolára. A meghallgatás rajtam kívül álló okok miatt nem sikerült, de nem törtem le: már jóval a felvételi előtt bejártam a fakultáción meghirdetett színészmesterség órákra, s így tettem később is. A legnagyobbaktól, Nádasdi Kálmántól és Major Tamástól tanultam.

Végül mégis a revü, a musical világát választotta.

– Igen, de nagy árat fizettem érte. Könnyű műfajban elhelyezkedni halálos bűnnek számított akkoriban, megkülönböztetett, lenézett ága volt a táncművészetnek, ezért hatalmas haragot zúdítottam magamra, amikor emellett döntöttem. Kevesen vállaltak ekkora renitensséget, de hogy az évfolyamtársak közül csak jó barátnőm, Medveczky Ilona indult hasonló irányba, annak más oka is volt. Ez ugyanis egy merőben más szerepkör, mint amit a klasszikus balett keretein belül el lehet sajátítani, nem mindenki alkalmas rá. Én elsősorban "karaterfigura", szubrettalkat vagyok: sokkal mozgékonyabb, temperamentumosabb, mint egy primadonna. S mivel azelőtt sem akartam egy vidéki társulat sokadik táncosa lenni csak azért, hogy megfeleljek az elvárásoknak, ezért amikor '63 tavaszán szólótáncosnak hívtak a Moulin Rouge-ba, azonnal igent mondtam.

A szakma fintorgásán kívül milyen változásokat hozott ez az életében?

– Szó szerint éjjel-nappal dolgoztam. Délelőtt az Operettszínházban próbáltam, az esti előadás után pedig különféle mulatókban táncoltam, hajnalig. Egy éjszaka négy-öt helyen léptem fel. Azt hiszem megérte a fáradtságot. Ma is mulatok azon a férfin, aki egy este a műsor után megkérdezte tőlem, hogy hol találja Anita Bellt. Nagy rajongóm volt, de melegítőfelsőben, festetlenül és fáradt tekintettel még sohasem látott.
Később a kaszinók és külföldi felkérések mellett egyre inkább a családra összpontosítottam. Ez persze nem volt könnyű, amikor egyedüli kenyérkeresőként szinte minden éjszaka magára kellett hagynom az akkor még csak óvodáskorú Áron fiamat... Néhány évvel később végleg abbahagytam a táncot, és főleg koreográfusként dolgoztam tovább.

Például hol?

– Egyebek között a Fővárosi Nagycirkusznál. Ez megint csak egy egészen sajátos kis világ, külön etikai kódex jár hozzá, de megvan a maga bája. Mondanom se kell, itt is kisebb-nagyobb botrányok kísérték a munkámat: az általam megálmodott vízirevüvel valami újat próbáltam hozni ebbe a műfajba - cirkuszszínházat akartam létrehozni, mindenáron - s ezt eleinte sokan nem nézték jó szemmel. Amikor elkészült a show, mindenki le volt nyűgözve. Ezután a Thália Színházhoz szerződtem. Azalatt az öt év alatt, amit ott töltöttem, sok-sok nagy tehetségű művésszel dolgozhattam együtt, többek között Szabó Gyulával, Bitskey Tiborral, Gálvölgyi Jánossal, Mikó Istvánnal, jó barátnőmmel Esztergályos Cilivel, Zsurzs Katival. Nagyon szerettem a munkám; öröm volt látni, ahogy a színészek egyre felszabadultabban mozognak a színpadon. Persze mindenkihez másképpen kellett közelíteni, de végül minden esetben megtaláltuk a közös hangot.

Immár húsz éve tanít az Őrmezei Közösségi Házban. Nem hiányzik néha a színpad?

– Az a korszak véget ért, most már csak a gyerekeknek élek. Egyébként is, ha valamiért szükség van rám, mindig megtalálnak. Épp a napokban kért meg egy kedves ismerősöm, hogy tanítsak be egy koreográfiát - ráálltam a dologra, és nagyon élvezem, csak az a baj, hogy ha végigtáncolom a próbákat, akkor másnap lépni se tudok az izomláztól - mondja nevetve.

Gondolom a gyerekek jócskán kifárasztják.

– Az inkább édes fáradtság, de nem unatkozom, az biztos. Hétköznap délutánonként klasszikus balett-, jazz balett- és aerobik tanfolyamokat tartok, szombaton a színitanodában dolgozom, vasárnap pedig irány a jégpálya, ahol a Reinport Gabriella-Nagy Sándor-féle sportegyesületben tanítok. Az óvodástól a felnőtt korosztályig sokan tanulnak tőlem balettot, illetve színpadi mozgást, és nyugodt szívvel mondhatom, hogy kívánni sem tudnék magamnak szebb időtöltést, mint ez. Sajnos az a tapasztalatom, hogy ezeknek a gyerekeknek a nagy része szeretethiányban szenved; a szüleik általában nem tudnak annyi időt szánni rájuk, amennyire szükségük lenne, és ez a későbbiekben sokszorosan visszaüt. Csak egyetlen példát mondanék: amikor az egyik kislány kapott tőlem egy puszit a feje búbjára, szegényke halálosan megrémült. Mint utóbb elmondta, otthon ez sohasem fordul vele elő... Ami engem illet, igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni a testi-lelki fejlődésük érdekében. Előbb-utóbb megérzem, hogy mire van a leginkább szükség, és annak megfelelően építem fel az órákat.

Mondana erre néhány példát?

– Míg a gyenge beszédkészségűek a játékos helyzetgyakorlatok során tanulnak meg élőszóban improvizálni, a szorongó gyerekeknek a szereplési kedvére van jó hatással az, amit csupán játéknak éreznek. Egyik kedvenc időtöltésünk hangulatokat keresni a zenében: rendszerint Csajkovszkijt, Beethovent, vagy Mozartot csempészek be az órákra, és nekik ki kell választaniuk, hogy milyen festmény vagy vers illene az adott műhöz. Remekül fejleszti a "zenei látást". Persze nem kényszerítem őket semmire: hagyok bőven időt arra, hogy legyőzzék a tompultságot, és beinduljon a fantáziájuk. Egyik-másik annyira megszerette a táncot, hogy a későbbiekben a Balettintézetet is elvégezte. Persze minden csoportban akad egy-két tehetség, akivel kiabálni kell. Ezt sokszor félreértik, pedig én csak azzal ordibálok, akiben látom a lehetőséget. Máshogy nem megy, tudod jól...

Minden, amit Bélavári Panni az órák során mond vagy tesz, ezeken az elgondolásokon alapszik. Mint koreográfus és táncos, többszörös nívódíjas, illetve az idei Pro Cultura Urbis díjazottja, nem mintha őt ez a legkevésbé is érdekelné. Az egyenes és érző szívű emberek büszkeségével tekint a munkájára; leghőbb vágya, hogy egy nap saját balettiskolát alapítson, ahol egykori tanítványaival karöltve taníthatja majd az ifjabb nemzedéket. Addig pedig a szűkös anyagiak közt élő, ám tehetséges gyermek tanítását ingyen vállalja - ahogy annak idején Nádasdi mester tette vele.

Kiss Viktória