Egyénisége gyógyítja a lelket

Az Újbuda közéleti lapban, 2000. szeptember 20-án megjelent interjú

Bélavári Panni. Neve fogalom, egyénisége legenda, személye intézmény. Interjúalanynak izzasztó. Lendülete elsodor, szuggesztivitása magával ragad, kérdezni sincs időm, csak a fejemet kapkodom ámuldozva azon, hogy ez a tűzrőlpattant, hihetetlen vitalitással bíró hölgy negyven éve kapta meg a balettművész diplomáját.

- Táncművész, pedagógus, koreográfus. Egyikből lesz a másik vagy a diplomával mindegyiknek a lehetőségét a kezébe kapta?

- Ezek egymással gyökeresen ellentétes kategóriák! Művészként - divatos szóval, magamat is megvalósítva - a közönséget szolgálom ki, pedagógusként tanítok - technikákat, lépéseket de érzéseket is - koreográfusként pedig álmodom. Szerencsés vagyok, mert mindent kipróbálhattam. Magánhasználatú himnuszom szövege Szenes Ivántól, zenéje Mikó Istvántól származik: "A magam erejéből lettem senki. Ez volt. Ez van."

Az őrmezei lakótelepi lakásban minden egyes bútor, kép, a legkisebb berendezési tárgy is tükrözi lakója egyéniségét. Hivalkodás és közvetlen utalás nélkül is érzékelhetően Bélavári Anna életének állomásai, jelzésekből, szótöredékekből következtetek életérzésekre, arra, hogy ki és mi volt fontos, s hogyan tovább.
Az ugra-bugra kislány már hatévesen színpadon szerepelt. Tehetségére Nádasi Ferenc figyelt fel, felvette balettintézeti növendéknek. Röviddel azután Panni szülei elváltak, s édesanyja nem tudta fedezni az iskola költségeit.

- Nádasi egy éven keresztül ingyen tanított! Fantasztikus időszak volt. Az Operaház volt a játszóterem. A Keszkenő című Kenessei-Harangozó darabban kaptam először szerepet, a kulisszák mögül pedig figyeltem a nagyokat. Megtanultam a zenét! Nem a kottát, a dalt, a ritmust, hanem az egészet együtt, a zene örömét, áhitatát, varázsát. Az iskolai humán tárgyak mellett az életemben tanultam zenei műveltséget, alázatot, a színpadi mozgás csínját-bínját. Közhely ugyan, hogy nehéz gyerekkorom volt, de azt és úgy éltem meg, amit és ahogy szerettem.

Az Operaházat az Operettszínház követte, olyan pályatársakkal, mint Honthy Hanna, a Latabárok, a felejthetetlen Feleki Kamill, és a később jó baráttá vált Rátonyi Róbert. Aztán jött egy telefon, ami egyszerre változtatta gyötrővé és csodálatossá Bélavári Panni életét.

- A Moulin Rouge igazgatója hívta fel az Operettet és engem keresett. Megbetegedett az egyik táncosa, s a helyére beléptem én. Megszületett Anita Bell, az elérhetetlen, fekete hajú vamp. A mulatók világa azonban csak a felszínen csillog. Óriási erőfeszítés és hihetetlen munka volt mögötte. Esténként - a taxiban átöltözve - rohantam egyik helyről a másikra. És bár az "éjszakai munka" kommersznek tűnhet a laikus számára, a produkciók precízen kidolgozottak, a műsorok színvonalasak voltak, a táncosok pedig felkészült profik.

Olvastam, kevésen múlt, hogy nem lett egy amerikai milliomos örökösnője.

- Igaz. Sammy Davis las vegasi produkciójába hívott Alexander Parison impresszárió. Sok-sok tárgyalás, rövid berlini kiruccanás után megkérdezte: akarok-e amerikai állampolgár lenni? Mondtam, hogy képzeli? Erre kirakott elém egy fotót. Magamat láttam rajta, ismeretlen díszletek, sosem látott emberek között. A megdöbbenéstől egy ideig szólni sem tudtam, majd kinyögtem: "ez én vagyok." Mire ő: "nem, nem Ön az. Ő a lányom." Mint kiderült Mr. Parison lánya röviddel azelőtt autóbalesetben meghalt. Az idős úr adoptált volna. Nemet mondtam a milliomosságnak és Las Vegasnak egyaránt.

Az éjszakai mulatókat a cirkusz nem kevésbé csillogó világa követte. Sok-sok cirkuszi táncoslány tanult Pannitól lábemelést, összehangolt mozgást. Az állatos számok alatt azonban elfordult, később a manézstól is. Koreográfusként szerződött a Thália Színházhoz. A klasszikus balett, a revü, a néptánc után negyvenévesen megtanult breakelni. Aztán rádöbbent, hogy az igazi világa a musical.

- Csodálatos darabokban csodálatos kollégákkal dolgozhattam együtt. Mikó Istvánnak, jó barátnőmmel Esztergályos Cilivel, Zsurzs Katival, Gálvölgyi Jánossal, és sok-sok nagy tehetségű művésszel. 

A hírnév, az irigység, a rivalizálás légkörében hogyan érzett a magánember?

- Életem meghatározó érzelme az édesanyám iránti szeretet. Korán, nagyon korán elvesztettem. Halálos beteg volt, de nem ment el addig, amíg nem kaptam meg táncművészi diplomámat. Negyven éve nincs nap, hogy ne gondolnék rá. Mindent neki köszönhetek. Hogy ki mindenkire emlékszem még szeretettel, fel sem lehetne sorolni. Magánélet? Házasság, majd egy tartós kapcsolat, amelyből megszületett - most 28 éves - Áron fiam. Sok pofont kaptam az élettől, sosem volt előttem tisztára söpörve a pálya. Jelszavam, hogy mindig talpra kell állni! Minden helyzetből van kiút, s minden rosszban meg kell találni a talán csak ici-pici jót.

Őrmezőnek valószínűleg nincs is olyan lakója, aki ne ismerné Bélavári Panni nevét. Hosszú-hosszú évek óta tanítja az Őrmezei Közösségi Házban mozgásra - balettre, táncra - a gyermekeket. Sokan közülük már felnőttek, akik saját lányaikat, fiaikat is visszahozzák hozzá. Táncolva tanít, nem csak lépéseket, hanem azt is, ami mögötte van. Eljátssza a b-moll zongoraversenyt, ledobolja a Kardtáncot, és a gyermekek tágra nyitott szemmel hallgatják a Csajkovszkijról és Hacsaturjánról szóló érdekfeszítő kiselőadásokat.

Egyénisége gyógyítja a lelket. Meghallgat mindenkit, tanácsot ad, olyat, amiről az ember érzi, hogy meg kell fogadni! S nem csak a lelket, de a testet is gyógyítja. Szeretik őt. Nincs is miért nem szeretni. Humorral, jókedvűen, teli empátiával dolgozza végig az életét. Szeretettel emlékszik másokra, s sok száz gyermek és felnőtt fog szeretettel emlékezni rá.

Garamszegi Erika